A halál torkában

Van mikor, akármilyen lelki életet él is az ember, nem óvhatja meg magát az extrém fizikai helyzetektől sem, hanem éppen fizikai síkon kerül felmérésre a vallott hit, nézet, elv, vagy erkölcs. Ahogyan velem történt ez néhány napja, és még frissen élnek bennem az emlékek, játszódnak le bennem újra és peregnek szemem előtt az egy percnyi esemény részletei, melyek iszonyatosan hosszúnak tetszettek.

   A tét az életem volt. Egy harci kutya támadt rám és akart megölni futás közben, azon az útvonalon, ahol tizenegynéhány éve futok. Az ember természeténél fogva próbálja magát védeni, menteni az életét, ahogyan magam is tettem, és ahogyan nem is gondoltam volna magamról.

   Leírom pontosan mi történt, de számomra nem az eseményben tanúsított magatartás a fő lényeg, az csak az erőn, lélekjelenléten, és reflexeken múlott. Számomra az igazi érték az, hogy az esemény után ugyanaz maradtam, aki voltam, akinek gondoltam és hirdettem magamat.

   Szóval futok a gáton, ahol olyan régóta futok, hogy pontosan magam sem tudom mióta. Futok, futok, és azon gondolkodom, hogy ma egy igazán nagyot kellene futnom, hisz nincsen sem túl meleg, sem túl késő, mindenképpen belefér egy jó 15 kilométer. Egyszer csak meglátok egy kölyök rottweiler kutyát, mint később kiderült, 7 hónapos. Természetesen megállok, mint mindig, ha kutya van a közelemben, amíg kiderülnek a kutya szándékai. A kutya felszaladt hozzám a gátra, és játékosan felugrik a lábamra, mire én barátságosan megsimogatom. Közben megjelenik a kutya gazdája is egy kapuban, ahogyan jön ki és mellette egy kifejlett rottweiler, ami meglátva engem a kölyökkutyával, szintén hozzám szalad, de cseppet sem olyan játékosan, mint az előző, hanem azt sejtetve, hogy itt most valami komoly dolog fog történni. Megáll előttem, lesandít a földre, én tudom, hogy a következő pillanatban rám veti magát. És ugrik, azt hiszem, első nagy szerencsém, hogy legurulunk a gátról. Eközben érte el fogaival a mellkasomat, amit csak felkarcolt a fogaival. Lent fekszem a gát túloldalán hanyatt, a kutya velem szemben acsarkodik, próbál közelebb jutni, de én a nyakánál fogva tartom el magamtól. Az villan át az agyamon, hogy ezt így ennyivel meg is úszom, bízva abban, hogy ideér a gazdája mindjárt, és leszedi rólam. A kutya mást gondolhatott, mert hátra vetette magát, hogy újra támadjon. Ha lemerevedek, a következő támadás a torkomat éri. Oké, akkor oda kell neki nyújtanom az egyik karomat, és közben felülnöm, hogy felállhassak előbb utóbb. Leírhatatlan érzés, amikor az embernek fel kell áldoznia az egyik testrészét, a nagyobb baj elkerülése végett, és minderre egy pillanata van. Tehát előrenyújtott alkarral felülök, a kutya várakozásaimnak megfelelően elfogadja feláldozott alkaromat, valahogy forgunk 180 fokot, eközben sikerül felállnom, miközben párszor kiáltok a kutya gazdájának, hogy jöjjön már, nem épp szalonképesen, de nem is a szép beszédnek van itt az ideje. Forgás közben meglátom magam mellett a kölyökkutyát is, nem tudom mik a szándékai, tartom elé a másik kezem, de ő nem harap bele, szerencsére nem vadult meg. Egy kis csócsálás után a kutya elengedi a kezem, nincs kedvem nézegetni, figyelem a kutyát, közben meglátom a kutya mögött a gazdáját is. Megfogja a kutyát, én fellélegzek, de a kutya kitépi magát a kezéből és előre ugrik, belemar a combomba, utána megint hátrál, de látszik, nem adja fel, eltökélt szándéka, hogy kinyírjon, ingerülten kiálltok a gazdájára, aki kissé tanácstalannak tűnik, hogy fogja már meg. Erre ő a kutyára veti magát, én egy pillanatra azt hiszem, a kutya a gazdájára is rá fog támadni, de nem. Átsétálok a gáton, hogy ne lásson a kutya, megnyugodhasson. Vérzek több sebből, leginkább a karomból, amivel megmentettem az életemet egy torokharapást kivédve.

   A kutyatulajdonos elvezeti mellettem a kutyáját, látszik, hogy ideges. Bezárja őket a kocsiba. Én egy naiv tanáccsal élek, de legalább hitelesnek érzem magam, - Szerintem többé ne engedd így szabadon ezeket a kutyákat. A válaszra, vagy hogy volt-e válasz, nem emlékszem. – Vigyél be légy szíves az ügyeletre! – hangzott a következő mondatom.

Először ellenkezni próbált, hogy nem tud mit csinálni a kutyákkal, de hamar belátta, hogy nem hagyhat így talpig vérben úgy 3 kilométerre a várostól. A kutyákat bevitte a lakásba, bezárta őket, és nagy-nehezen elindultunk, a vérzésemen látszott, hogy nem fogok elvérezni, nyugodt voltam. A kutyás mentegetőzött, engem nem igazán érdekelt. Lesz rajtam pár heg, tudtam, ennyivel megúszom, és pár hát kényszerpihenővel. Azután mehet minden a maga kerékvágásában. Tudtam, hogy nem akarok feljelentést tenni, nem akarok pereskedni kártérítésért, és haragudni sem akarok, mert nem is tudok, az most ténylegesen kiderült. Itt ülök egy idegen ember mellett, akinek a kutyája majdnem széttépett és nem érzek semmi rosszindulatot iránta. Igen, jó, hogy ennyire extrém helyzetben is magam tudok maradni, az, akinek érzem, akinek mondom magam, és az, akinek megismerhetnek az emberek.

   A kutyás megkér, hogy mondjuk azt, hogy ismeretlen kutya támadt rám, én bele megyek, vállalva ezzel a négy injekcióból álló veszettség elleni oltást. Oké, megértő vagyok, hogy megrázó élmény volt a gazdának így látnia szeretett kutyáját, és mennyire meg van ettől zavarodva, leesett a vércukra és minden, vigasztalom. Az ügyelet előtt telefonszámot cserélünk, azután bemegyünk. Az ügyeletes ápolónő szörnyülködik, kicsit lemos, fertőtlenít és bekötöz. Közben kiderül, hogy a harapásokon kívül tele vagyok felületi sérülésekkel is, amit a földön való küzdelem közben szereztem be. Korházba küldenek. A kutyás hazavisz, közben bűntudatosan érdeklődik, hogyan tehetné jóvá. Én szívemből mondom, hogy nincs mit jóvátenni. Ez már megtörtént, nem tudjuk visszacsinálni, nekem nem fog kevésbé fájni akármit tesz, ebből a tanulnivalót kell leszűrnünk mindkettőnknek. A legtöbb, amit tehetünk, hogy emberként viselkedünk, és vállunk el. Ő el van képedve, hogy ilyen emberrel találkozott. Hazaérünk, én megkínálom egy pohár bodzaszörppel, de nem fogadja el. Mondja, hogy másnap majd érdeklődik az állapotom felől.

   Otthonról felhívom Kedvesemet, hogy be tud e vinni a korházba, Ő természetesen igent mond. Hamarosan megérkezik értem, én útközben beszámolok az eseményekről, Ő pedig emészti. A korházban sokára kerülök sorra, türelmesen várok, jól tartom magam, szórakoztatom Kedvesemet, Ő is engem. Azután egyszer csak behívnak, úgy érzem, sokáig vagyok bent. Utána szépen ellátva, bekötözve hazaengednek. A korházból kilépve fáradtság ereszkedik rám, mintha lekapcsolták volna az energiaforrást. Alig várom, hogy ágyba fekhessek. Éjfél körül érünk haza. Egyre nehezebben mozgok, és rájövök az ágyban, hogy akár merre fordulok, mindenütt fáj valami. Keveset alszom. Reggel tompán ébredek, kimegyek a mellékhelységbe és elszédülök, nagy nehezen támolygok vissza az ágyba, ahová Kedvesem reggelit hoz nekem. Hamarosan jobban leszek. Második mászkálási kísérletemre is elszédülök, most úgy érzem, mindjárt el is ájulok. Leülök egy székre, forog velem a világ, és rám jön a vécézhetnék is, a nagydolog. Csúszom le a székről, miközben aléltan közlöm a Kedvesemmel, hogy mindjárt elájulok, és mindjárt beszarok. Kedvesem jó megoldó képességgel tanácsolja, hogy akkor menjek vécére. Elindulok, Ő támogat. A vécén ülve kitisztul a fejem és visszanyerem erőmet. Ezen a jeleneten, azóta nevetünk. Utána nemsokára elindulunk átcseréltetni az alaposan átvérzett kötéseimet.

   Most, négy nappal a kutyatámadás után, 2015. 08. 03.-án jól érzem magam, sebeim szépen gyógyulnak, kedvesem mindenben mellettem áll, segít és ápol. Hogy mi okkal kellett elszenvednem e támadást nem tudom pontosan, de örülök, hogy ez már megtörtént velem, mert kellett, hogy megtörténjen, és jó, hogy most, erőm csúcsán, és akkor mikor lelkileg is erős támaszra leltem Kedvesem személyében, aki rengeteg erőt kölcsönöz nekem a gyógyuláshoz, amiért mindig hálás leszek, és igyekszem meghálálni, viszonozni, és sok olyat nyújtani érte, amire neki szüksége van.

   A kutyás is érdeklődött azóta felőlem, azt mondta, többé nem megy ki a kutyákkal az utcára szájkosár nélkül. Úgy érzem tanult az esetből, és bűntudata őszinte.

 Szeréni S. Péter