Egy szép, tavaszi napon, mikor a fecskék vidáman daloltak a Budapest széli külváros néhány fáján a napsugaraknak örvendve, és a felhőfoszlányokat pajkos szellők táncoltatták, akkor a gallyak pattanó rügyeit szinte mindenki észrevétlen hagyta maga mögött. Észre sem vette senki, hogy itt a tavasz, csak azt nyugtázták, hogy nem fáznak már annyira, és lehet könnyebben öltözködni. Ugyanígy sütkérezett a tavaszban öntudatlanul Harcsa László is, aki megelégelte egy kollegáját, és most elhatározta, hogy végleg megszabadul tőle. Felhívta hát a biztonsági szolgálat magyarországi megbízottját, Kaczaly Zoltánt, kivel már igen jól összemelegedett, és előadta neki a következőket:                                        

   - Helló. Laci vagyok. Hogy vagy? Itt nagyon nagy gondok vannak. De nem akarlak befolyásolni, inkább nem is mondok semmit. Mi, hogy most már érdekel? Na, jó, ha ragaszkodsz hozzá, elmondom. A Borsó Feriről van szó. Már többen szóltak itt a telephelyen, hogy mit keres itt ez a sarki medve? Nekem semmi bajom vele, de ha itt a főnökség fülébe jut, és ők fognak szólni, az gáz lesz. Képzeld, napközben is, mikor mindenki lája, úgy megy végig a területen, mintha aludna közben. Mint a saját kikockázott lassított felvétele. Közben meg a cipője orrát nézi behúzott nyakkal. És ugyanígy áll egész nap itt az ablak előtt egyhelyben, mint ahogyan egy kerti törpét leraknak valahová, és ott van, míg máshová nem rakják. Ha kérdeznek tőle valamit, akkor barátságtalanul morog. Nem nagy feladat ellátni egy portaszolgálatot, de neki ez se nagyon megy. Hogy szólsz a Szőke Zolinak, hogy küldjön helyette valakit? Ha ezt látod szükségesnek, én nem akarok beleszólni ezekbe a dolgokba. A legjobb talán az lenne, ha egyből azt mondanád, hogy a főnökség szolt, hogy tüntesd el ezt az embert. Hát akkor, szia. ugyan, ne köszönd, igazán nem azért. – és letették a telefont. Harcsa László elégedetten dörzsölgette tenyerét.                                                                                                                                          

   Kaczaly Zoltán azonnal hívta Szőke Zoltánt, ki az illetékes alvállalkozó.                                                            

   – Helló Zolikám. Te, ezt a Borsó Ferit azonnal el kell tüntetni a Darus telephelyről. Igen, most szóltak, hogy nem akarják ott látni többet. A következő szolgálatra már ne is menjen. Hogy az vasárnap lesz, nem baj, vasárnap se menjen már, na, le kell tennem, helló. – etették a telefont.                                  

   Szőke Zoltán a fejét vakarászta, tudta, hogy Harcsa intézkedhetett már megint. De mégsem hívhatja fel a darus cég nagyfőnökét, hogy megkérdezze, ő akarja e kirúgatni az emberét? Nincs mit tenni, csütörtök van, vasárnapra keríteni kell valakit. És tárcsázott is.                                                                      

   – Hordó Laci? Itt Szőke. Figyelj csak, vasárnap a darusoknál kellene kezdened, huszonnégy/negyvennyolcban. Igen, kiesett egy ember. Tudod, eggyel hamarébb kell leszállnod a buszról. Helló.  - Minden rendben is volt. Borsót majd szombaton felhívja, hogy nem kell többet jönnie és kész.                                                                                                                                                            

   Egy dolog csúszott a számításba, hogy Hordó Laci úgy gondolta csütörtök délután, mikor végzett a szolgálattal, hogy mivel úgyis útba esik, beviszi a munkaruháját új helyére, nem viszi már haza. Leszállt tehát a buszról a darusoknál, és bement. A portán Borsó Ferivel találkozott, és mondta neki, mi járatban van.                                                                                                                                                       

   – Hordó László vagyok, vasárnap kezdek itt, hoztam a ruhámat.                                                                       Borsó csodálkozott. – Biztos, hogy itt kezdesz? Itt megvagyunk hatan. – mondta.                                      

   – Nekem azt mondta a Szőke, hogy itt kiesett valaki. – mondta Hordó.                                                                 

   –Rögtön felhívom, megkérdezzük. – és már tárcsázott is. – Helló Borsó vagyok, itt egy ember, azt mondja, itt kezd vasárnap. Halló, halló …. ez megszakadt.                                                                                

   A madarak kezdenek elcsendesedni, hisz már sötétedik. A felhők messze táncoltak a nap folyamán, ki tudja megmondani, hová kergette tova a szellő.               

Szeréni S. Péter