Tudásunk arra szolgál, hogy fejlődjünk általa, nem arra, hogy mások felett bírálatot mondjunk!

A sors, az ember története. Ez az egyéni sors, ami, azért kisebb nagyobb mértékben összekeveredik a környezetünkével, családéval, barátokéval, szerelmekével, amilyen közel állnak hozzánk, olyan arányban részesülünk közös sorsban egy-egy emberrel.

   A sors, tetteink, szavaink, gondolataink következményei. De már ezek a tettek, szavak és gondolatok is egy megelőző tettek, szavak, gondolatok következményei, és azok, egy még megelőzőeknek a következményei, kitudja honnan indulva a láncolattal. Talán akkor kezdődött, amikor először felsírtunk, vagy még előbb.

   A felsírással kezdődik közös történetünk szüleinkkel, amit ők már elkezdtek nélkülünk, de velünk folytatják. Mert mi magunk is valaminek a következményei vagyunk. Egy szerelemnek, egy házasságnak, egy félrelépésnek. Ha ezt nézem, minden egyes ember maga a bizonyíték a sors működésének, hiszen létezünk, és ez valaminek a sorsszerű következménye. Akik nem születtek meg, a meg nem született gyermekek pedig valami másnak a következményei. Például annak, hogy a szülei elkerülték egymást. Nem tudom. Ha valaki ismer egy meg nem született gyereket, kérdezze meg tőle, hogy ő minek a következmény, de feltétlen írja meg nekem is.

   Elkerülhetetlen, hogy valamilyen szinten belekeverjük az előző életeket is a sors témába, habár ha nagyon bele mélyedünk, a végén a teremtésnél fogunk kikötni, vagy még előbb, a teremtés sorsszerű okainál. Hisz talán már maga Isten is a sorsát teljesítette, a teremtéssel, mibe bele oltott jót és rosszat egyaránt.

  Mindenesetre tagadhatatlan, hogy a sorsban van valami felsőbbrendű törvényszerűség. Mert ez több annál, mint mikor nem eszek, és ennek a következménye, hogy éhes leszek, vagy ha belerúgok a kőbe, akkor megfájdul a lábam. Nem csak ennyi. Hanem, ha más fejét ütöm a falba, akkor előbb utóbb az én fejem is megfájdul. Ez már több mint következmény. Ez maga a Sors, a Karma. Senkinek sem okozhatok olyan dolgot, ami ne érne egyszer engem is utol. Sok dolgot meg lehet oldani egyetlen élet leforgása alatt, és vannak dolgok, amikhez életek kellenek. Ehhez már kell egyfajta felsőbb irányítás, hogy időről időre megteremtse nekünk azokat a szituációkat, melyeket meg kell oldanunk, hogy tovább léphessünk. És, hogy most mi erről a véleményünk, az egy dolog, de egyszer ezt az irányítást elfogadtuk és segítettünk megtervezni, egy sokkal inkább megértő és mindent átlátó szellemlényként, mint amilyennek most tudjuk magunkat.

   „A sors a céljainkhoz vezető úton tett tudatos lépéseink és döntéseink eredménye.” Ezt én úgy egészíteném ki, hogy a sors, a céljainkhoz vezető úton tett tudatos lépéseink és döntéseink eredménye, amit viszont már nem vettünk figyelembe, és ugyan az út önszánt, és szabad akarat vezérelt, de az eredmény már sokaknak kiszámíthatatlan. Vagyis, ha elérjük is a kívánt eredményt, ha nem üdvös úton jártunk közben, akkor megkeseredik a szánkban a szőlő, és hiába értük el céljainkat, azt már nem tudjuk élvezni, mert magunkra idéztünk közben annyi negatívumot, hogy nem ér semmit az eredmény. Mert itt valószínűleg az utat sem élveztük. Nem volt ínnyűnkre a fáradozás, idegeskedtünk, mérgelődtünk közben, veszekedtünk emberekkel, megbántottuk közben szeretteinket, barátságokat rúgtunk fel. Tehát a végén ott álunk a célban, és azt érezzük, hogy nem érte meg, ráadásul a számlákat még csak eztán kell megfizetnünk, a sors eztán rendezi az ügyeket, kapjuk vissza a bántásokat és csalódásokat, miközben szépen elveszítjük, amit megszereztünk a nem üdvös utakon.

   Hogy beszéljünk egy kicsit a szabad akaratról: én hiszek a teljes szabad akaratban, hiszem, hogy bármikor, bármit megtehetek, amire erőm, ügyességem és kitartásom futja, viszont a következmények alól nem bújhatok ki. Úgy képzelem, hogy Isten mindenkiben megbízik alapból, ezért sem születik senki sem kényszerzubbonyban, szem szájkosárral. Mindenkinek megelőlegezi a bizalmat, cselekedhet ki-ki belátása szerint, de van egy bizonyos mozgástartomány, amivel nem okozunk mának fájdalmat, kárt, ameddig ezen belül maradunk, addig nincs retorzió. Amint átléptük ezeket a határokat, és utunkon megbántott emberek, összetört remények sorakoznak mögöttünk, onnantól bennünket is olyan utakon terel, melyeken magunk is megélhetjük, mit másokkal tettünk.

   Sőt, úgy gondolom, valamilyen szinten tisztában is vagyunk a játékszabályokkal. Mielőtt megszülettünk, vagy mielőtt vállalkoztunk a földi létre, legyen az ez, az életünk előtti periódus, vagy a sok-sok élettel ezelőtti periódus, megállapodtunk a játékszabályokban. Elfogadtuk azt, és egészen bizonyos, hogy be is akartuk tartani. Csak annyira belemelegedtünk ebbe az egészbe és annyira elkezdtük komolyan venni, hogy a játékszabályokat elfeledtük.

   Szabad akarat: Az élet rendkívül jól tud alkalmazkodni a döntéseinkhez. Hisz még senki sem tapasztalta, a leghajmeresztőbb döntéseknél, vagy tetteknél sem, hogy az élet megállt volna, vagy valaki leszólt volna, hogy ezt aztán már mégsem. Nem, mindent lehet mindenkinek. Amit meg tudunk tenni, megtehetünk, látjuk, hogy sokan tényleg azt hiszik, hogy büntetlenül meg tehetnek mindent, és meg is tesznek.

   Szóval szabadon döntünk. Ha jobbra megyünk, a végzet a jobbra vezető úton ér utol, ha balra megyünk, a balra vezető úton ér utol. S néha, mintha a magasból mosolyogva csóválná valaki a fejét, s azon töpreng, mért hiszik az emberek, hogy elbújhatnak előle, és kibújhatnak a kötelezettségeik alól. A szabad akarat az a játék, amelyben eldönthetjük, hogy hol legyünk, mit csináljunk, kivel töltsük azt az időt, amely szükséges ahhoz, hogy az elkerülhetetlen dolgok utolérjenek.

   Tehát a sors nem azt jelenti, hogy minden úgy működik, ahogyan annak kell, hanem azt jelenti, hogy minden úgy működne, ahogyan annak kellene, ha nem rontanánk el, kapkodó sietséggel, vagy időt húzva, illetve egyéb felületes vágyaknak túl sok jelentőséget tulajdonítva.

   Igen, akinek mellettem a helye, az mellettem lenne, ha nem űztem volna el, vagy ha esélyt adtam volna neki. De így csak külön-külön vágyunk egymásra. A sors azt akarja, hogy ha elszúrtuk, lásuk be és viseljük a következményeit és legközelebb próbáljuk nem elszúrni. Talán a sors célja, hogy felnőjünk a feladathoz. Ha nem értjük is, értünk van.

Szeréni S. Péter és Ti