Tudásunk arra szolgál, hogy fejlődjünk általa, nem arra, hogy mások felett bírálatot mondjunk!

 Péterünk az általános iskola harmadik osztályába járt ekkor. Borzas, megnőtt, göndör haja volt. Zsebkendője sokszor nem volt, hát a pulóverújába fújta az orrát. Azt meg beletörölte a fa kérgébe, a falba, amit erre a célra épp alkalmasnak talált. Szégyellte ezt, általában minden gyereknek volt zsepije, de neki nem volt.                                                                                                                                                                                       

    Ekkoriban történt, hogy az egyik órája helyettesítő tanár ment be a terembe, órát tartani. Nagydarab, kövér nő volt. Péter látta már néhányszor a folyosón, soha nem ébresztett benne bizalmat.                                                                                                                                                                   

   Nevét nem tudjuk, de nevezzük el Joli néninek. Joli néni úgy gondolta, hogy ismerkedő órát. Ő felolvassa a naplóból a névsort, és aki a nevét halja, az feláll, bemutatkozik, megnevezi szüleit, és szülei foglalkozását.                                                                                                                                                      

   Joli néni kinyitotta a naplót az elején. Balázs Edit volt az első, vele indult a napló. Editke felpattant, és mintha felelne, oly pontosan előadta családfáját. – Balázs Edit vagyok, anyukám háztartásbeli, apukám Balázs Feri kisiparos. Van egy nővérem. – a végén szinte várta a kitűnő feleletért a jó osztályzatot, de csak egy elégedett „leülhetsz!” volt jutalma. Joli szólította a következőt, aki Balogh Katalin volt. Kati is felállt, kinek tanárok voltak szülei.                                                                                

   Péter már nem figyelt oda. Azt érezte, hogy valami veszedelem közeledik feléje, névről névre haladva, izzadt. Tudta, hogy nem fogja tudni kimondani, hogy „” apukám Szabó Sándor, és nem dolgozik, mert meghalt, kint van a temetőben és csak egy sírkő viseli a nevét. Arra sem volt büszke, hogy anyukája a temetkezésnél dolgozott, de az még mindig jobb.                                                                                                                                                          

   A névsor, és vele a bemutatkozás haladt, feltartóztathatatlanul Péter felé. Czinege, Kiss, Molnár, Nagy…  Péter nem tudta mit csináljon. Legszívesebben elszaladt volna, ki a teremből, ki az iskolából, tán még a világból is ki. Nem szerette a felnőtteket. Mindig arra kíváncsiak, amiről nem szívesen beszél: hogy kik a szülei, hogy megy a tanulás?... Mintha másról nem lehetne egy gyerekkel beszélni, vagy mintha muszáj lenne valamiről beszélni, és más nem jutna eszükbe, ha meglátnak egyet. Ha anyukája valahová elküldte, már mindjárt azt kérdezték tőle, „kinek a gyereke vagy?”. Egy-két ilyen élmény után már igazán nem szívesen járt felnőttek közé. A gyerekek meg csúfolták, mert minden nap ugyanabba a ruhába ment iskolába, és az is gyakran pecsétes volt.                                                            

   És már itt is a vész, Podrúzsik, Sallai. Ő a következő! Imádkozott, hogy csöngessenek ki, de Isten nem segített, mint ahogyan sosem segít, ezt már rég megtanulta.                                                                            

   – Szabó Péter. – szólította Joli néni. Érezte itt a halál! Lassan ált fel, mint aki a kivégzésére megy, és tudja, már nincs remény.                                                                                                                                         

   – Anyukám a temetkezésnél dolgozik. – kezdte halkan és el is hallgatott. Csak nézett sápadtan, elhaltan, erőtlenül. De tanárnő, ki tudja mit hitt? Talán, hogy csak szégyenlős, nem tudom, mit lehet egy tanárnak ilyenkor hinnie? … Tanítanak e nekik empátiát, vagy gyermek-lélektant, mindenesetre Joli néni ugyanúgy nem értett e riadt, könnyes, kegyelemért ordító csendből, mint ahogy vele együtt egy felnőtt sem soha.                                                                                                                                                        

   – És apukád? – tolta Pétert végleg a kivégző osztag elé. Még egy pillant csend. Péter érezte, hogy zsugorodik, már egész kicsike, pedig a tornasorban elöl áll. És bőgve mondja ki:                                                    

  - Meghalt! – Sírva bújik be a pad alá, és ott is marad a tanóra végéig.                                                          

   A bemutatkozás folytatódik, Szadai Ildikó, Szálkai Csaba és a legvégén a Szücs Szilvivel.          

Szeréni S. Péter