Hét éves voltam, amikor kivették a mandulámat. Másodjára jártam az első osztályt, mivel elsőre nem engedett át az osztályfőnök nő. Zsuzsa néninek hívták, nagyon mély és szigorú hangja volt. Nagy pofonokat tudott adni, és igen rossz osztályzatokat.                                                                                                     

   Emlékszem egy esetre, mikor tollbamondást tartott, nekünk a füzetbe kellett írnunk. Diktált, de én akkor még nem tartottam ott, hogy egy diktált szöveget betűkre tudjak fordítani, így, hogy mégse lopjam a napot tétlenül, össze-vissza irkáltam egymás után a betűket a füzet lapjára, mintha azt írnám, amit a tanárnő tollba mond. Próbáltam olyasmi terjedelmű halandzsát írni, mint amennyi szöveget diktál, nem tudom ez sikerült e, ez irányú igyekezetemet nem jutalmazta senki. Fecó barátommal egy padba ültünk, és Ő is hasonló, értelem nélküli szöveget írt, mint én, így félig meddig még jót szórakoztunk is közben, és utána sokáig emlegettük ezt az esetet.                                                     

   Egyszer csak befejeződött a tollbamondás, és sorba kellet állni a tanári asztalnál, hogy Zsuzsa néni kijavítsa a füzeteket. Ekkor már kezdtem izgulni, de bíztam benne, hogy nem veszi észre a csalafintaságot.                                                                                                                                                              

   És sorra kerültem, Fecó mögöttem állt. Gondosan a tanárnő elé helyeztem a füzetet, kisimítottam az oldalt és vártam mi lesz most?. Néztem Zsuzsa nénire. Egy árnyalatnyi csodálkozás futott le az arcán, elkerekedő szeméről feltolta a szemüveget, és rám néz felelősségre rovón, - Mi ez? – dörren el hangja a gyomrából, a rengeteg dohányfüsttel szennyezett tüdején keresztül, mintha leánykora távolából szólna az időn át.                                                                                                                                             

    A helyemre zavart, Fecó hamar követett. Év vége felé volt már, talán ekkor döntötte el, hogy nem enged bennünket másodikba.                                                                                                                                             

   A következő évben ismét elsőbe jártunk Fecóval, új gyerekek közé. Velük jártam aztán végig az általános iskola nyolc évét. És ennek az elsőnek a vége felé vették ki e mandulámat. Egy hét volt hátra a suliból, mikor be kellet feküdni a korházba. Ezzel az egy héttel nekem hamarabb kezdődött a nyári szünet, viszont korházzal kezdődött. Akkor még majd egy hétig bent kellett feküdni egy mandulaműtéthez, nem úgy, mint ma, hogy egyik nap megcsinálják, amikor befekszik az ember, másnap meg zavarják haza. Nem tudom melyik a jobb, mindenesetre első nap mikor mentünk anyuval, megvizsgáltak és megállapították, hogy semmi egészségügyi akadálya nincs a műtétnek.

   Nem mondhatnám, hogy ettől felhőtlen boldogság töltött el. Ez azt jelentette, hogy nem mehetek haza anyuval. Bent kell maradnom egyedül, idegen, csúnya emberek között. Korházban nem a legszebb formájukat mutogatják az emberek, hanem a csupasz, sminktelen, kendőzetlen valóságukat, ami nem túl szívderítő, főleg egy hétéves gyermek számára, amilyen én voltam akkor.                                    

   Ottmaradtam tehát a gyerekek között, talán egy felnőtt feküdt közöttünk. Választhattam volna azt a lehetőséget is, hogy felnőttek közé tegyenek, de nem volt ez a lehetőség olyan csábító, mint azt ők gondolták.                                                                                                                                                                       

   Első délután már fejemen a takaróval sírdogáltam. Látogatás volt. Jöttek a gyerekekhez a szüleik, csak én voltam egyedül. Aznap reggel vitt be anyukám, nem vártam, hogy délután visszajöjjön. Nem azért sírtam, mert nem jött, hanem mert mindenki máshoz jöttek. A mellettem fekvő gyerek anyukája mondta fiának, hogy kínáljon meg engem a csokijával. Megkínált, de nem kértem. Tudtam, hogy szánalomból kínáltatott meg az anyuka, és hogy barátot szerezzen gyermekének, és, talán mert úgy gondolta, hasonló esetben szeretné, ha az ő fiát is megkínálnák. Tehát nem kértem.                                           

   Azért az elkövetkező napon jól összehaverkodtam a többi fiúval, talán egy lány is volt közöttük. Hajtogattunk egy csomó papírrepülőt és kiszórtuk az ablakon. Szépen szálltak a harmadik emelet ablakából, de a nővérkék észrevették, és le kellett mennünk összeszedni. Becsászkáltuk a korházat, meglógtunk vizitről.                                                                                                                                                    

 Szeréni S. Péter