Az emberi lét minősége nem azon áll, hogy mi történik velünk, hanem azon, hogy azt miképpen éljük meg. Gazdagság-szegénység, bölcsesség-ostobaság, szépség-rútság, mind egyre meg. Nem azért vagyunk szegények, hogy elégedetlenségbe fulladjon törekvésünk és nem azért gazdagok, hogy megelégedjünk benne, nem azért bölcsek, hogy tudásunkkal másokat megszégyenítsünk és nem azért ostobák, hogy azok is maradjunk. Szépes sem azért, hogy hiúk és önhittek legyünk és nem azért csúnyák, hogy a szépség után vágyjunk.

   Mit ma tudásnak vélünk, egy nemzedék multán ostobaságnak tűnhet, mi isteni eszme volt, ma letűnt ideál.

   A sorsunkat amilyen méltósággal viseljük, életünk mércéje az. Ha jeges vízbe esünk, és őrült módjára kapkodunk, a pániktól megdermedve hamar fúlhatunk. Éles helyzethez rendbe kell tenni a fejben a dolgokat. Mi a célunk? Kiúszni a partra. Pánikot félre tesszük, a jeges vízzel nem törődünk, nem hagyjuk belénk hatolni, csak az úszásra koncentrálunk, másra nem gondolunk, mert a másra gondolás a halál. Sajnálni magunkat ráérünk a parton, reszketni lehet majd a biztonságban. A bajban a lélekjelenlétre van szükség. Hogy jelen legyen a lélek, hogy ne zavarjon össze a sok fölösleges gondolat, miket előítélet és rögeszmék alapján gyártottunk. Bele estem a vízbe, mert ezt érdemeltem, betelt a sorsom, de ha van még erőm, akkor most kiúszom, meg tudom tenni, ha az a sorsom.

   Az élet minden nehéz helyzetében ez a helyes magatartás. Megtenni a tőlünk telhetőt. Itt nem az számít, hogy mennyit teszünk, hogy mekkora a nagysága az erőfeszítésnek, hiszen többet nem tehetünk, mint amennyit a sorsunk enged. Mindig az számít, hogy hiszünk e közben magunkban, megbántunk e közben másokat és át akarjuk e hárítani a felelősséget másokra.

   Néha direkt várom a nehéz helyzeteket, érzem, hogy felkészültem, jöhet a vizsga, jöhet a megmérettetés. Van, hogy mégis elbukom, és van, hogy jól veszem az akadályokat. Mag a nehézség is sokszor abban rejlik, hogy sok próbát észre sem veszünk, mert hisz jól vettük az akadályt, jól szerepeltünk, jók voltunk, szeretnivalók, ez mindig kisebb feltűnést okoz, mintha elbukunk, ha rosszak vagyunk, ha gondot okozunk másoknak. A jó, kevesebb feltűnéssel jár, még nekünk magunknak is, természetesnek vesszük mi is és mások is.

   A rosszul szerepélésből adódnak a konfliktusok, a problémák, természetes, ha mi is könnyebben és hamarabb fennakadunk rajta, másokról nem is beszélve. Pedig ezzel sem kelen sokkal többet foglalkozni becsületes és fejlődni kívánó emberek között. Csak mindenkinek magában kellene konstatálnia, hogy hibázott, mérlegelnie, megállapítania, hogy mi volt a hiba, legközelebb hogyan hozhat hasonló helyzetbe jó döntést. Ideális helyzetben csak egy megértő molynak kellene lennie a reakciónak mások részéről is, ha hiba történik közös életünkben, és a mi részünkről is, ha mások hibáiból és bennünket kellemetlenség. Csak egy megértő mosoly, mely azt jelenti, hogy semmi baj, mi sem vagyunk tökéletesek, és egy bocsánatkérő mosoly, minden magyarázattól mentes, egy őszinte mosoly, melyben benne van minden, amin csak ront a magyarázat, csak kisebbít a számonkérés.

   Minden nemzedék azt hiszi, hogy ő maga a végpont. Azt hiszi, hogy a kezdetektől, felé irányult minden, nem érzi, hogy ő maga is csak egy pont az idő szövetén, melyen ugyanúgy átrobog az élet és az idő, mint mindenki máson előttünk és utánunk történt és történni fog. Sorban rájövünk nagy dolgokra. Azt hisszük, még soha senki nem volt olyan szerelmes mi vagyunk, még senkit nem értek akkor bántódások, csalódások, mint amiket mi élünk át. És éppen ezért, a legtöbben nem is foglalkoznak senki mással igazából, csak saját magukkal. Pedig a legtöbb csalódás éppen azért ér bennünket, mert csak a saját boldogságunkkal foglalkozunk és nem azzal, hogy akitől a boldogságot várjuk, azt az embert is boldoggá tegyük. Egyedül sohasem lehetünk boldogak. Nem lehet természetesnek venni, hogy valaki csak úgy boldoggá tegyen bennünket, miközben mink nem érünk rá odafigyelni a másikra.

   Fulladjunk együtt a jeges vízbe, vagy ússzon ki, aki az erősebb? Vagy jobb forrón megölelni egymást, tudván, hogy ha nem sikerül, ez az utolsó ölelésünk, és e forró öleléstől felmelegszik a víz, és kellemessé válik. Így jövünk rá, hogy az élet miről is szól…

Szeréni S. Péter