XXI. százai jelenések

 

Első rész

 

A nap sütött, a madarak csivitelése elhallgatott, mikor így szól hozzám az Úr: „Péter, kivezetlek egy helyre, ahol neked adom a földet, amíg a szem ellát. Adok neked asszonyt, szaporodjatok és műveljétek a földet.”Nem igazán akartam földet művelni, ezért azt mondtam: „Uram nagyon megtisztelő, de szerintem összekeversz valakivel, én jól megvagyok a városban.”Ekkor Isten rettentő haragra gerjedt és tépő szél kerekedett, nekem mindenem fájni kezdett. Mikor a szél alább hagyott meghallottam a hangot: „Most kövess, remélem tanultál az esetből!”

Mentünk, mendegéltünk és nagyon megéheztem és Isten mondta:”Péter, amott látsz egy karámt, benne birkákkal. Menj és egyél.” Én mentem, de mikor le akartam vágni az egyik birkát, iszonyatos lármával rohant felém négy ember. „Ezek a birkák a mieink, mit csinálsz te itt.”- mondták.

„Enni akarok, mert egyet nekem adott belőlük az Isten.” – válaszoltam. Erre úgy megvertek, hogy két napig csak feküdtem az út szélén, ahová dobtak.

Ekkor ismét az Úr hangját hallottam. „Péter, látod hitetlen voltál és nem bíztál bennem, ezért vertek meg. Most menjünk tovább.”

 

Mentünk, mendegéltünk, mikor két nő jött szembe. Szól a hang:”Látod ezt a két nőt, fogd meg az egyiket, azt neked adom nőül, a másikat kergesd el.” Úgy is történt vállamon a nővel mentünk, amerre Isten vezetett.

Ekkor nagy lármával és az elűzött nő vezetésével vagy tíz férfi vett üldözőbe. Én szaladni kezdtem, az Úrhoz fohászkodtam, de elkaptak és jól elvertek.

Mikor a földön feküdtem egymagam, így szólt az Úr: „Hitetlen, hogy mered a nevem a szádra venni, ha bajban vagy, ilyenkor segíts magadon.” Azzal vihart bocsájtott rám.

 

Mikor a vihar elült, mentünk tovább. Egy nagy pusztaságra értünk, mikor így szólt hozzám: ”Íme, a föld, mit neked szántam, kerítsd be, építs rá házat és műveld a földed.”Alig, hogy elkezdtem bekeríteni, emberek jöttek arra és megkérdezték, mit csinálok a földjükön. Én elmondtam. Erre megint jól megvertek és otthagytak. És szólt az Úr: „Te, hitetlenséged megint idevezetett. Meg sem érdemled, hogy áldásomban továbbra is részesítselek. Eztán boldogulj, ahogy tudsz!”Én egyedül maradtam és nem volt kinek hálát adjak, amiért elfordult tőlem az Úr.

 

Alig, hogy magamra maradtam megveretten, Istentől elfordulva, hát az ördög jelent meg nekem egy démoni, gyönyörű nő alakjában. „Péter, Péter, látod, hogy Isten útjai nem vezetnek sehová? Kövess engem én majd gazdaggá teszlek.”

Én nem értettem mi ez a hatalmas jóindulat, mellyel el akarnak halmozni isteni és ördögi hatalmak, holott a születésnapom már rég elmúlt, a következő meg még messze van, ezért így feleltem: „Nem kívánok én egyebet, mint hazatérni az én nyugalmas életembe és ott folytatni mindent, ahol abbahagytam. Ezért arra kérlek, hagyjál engem békében utamra kelni és ne akarjál nekem semmi jót.”

Ekkor erős szorítást éreztem a torkomon, levegőt alig kaptam és elemelkedtem a talajtól. Közben valami mély hang dörgött, mintha az ördögi nő gyomrában zengett volna. A következőket hallottam:”Márpedig én gazdaggá teszlek, és te cserébe eladod nekem a lelked. Önszántadból adod el nekem a lelked és most önként fogsz követni.” És a földre estem. Így tehát elindultunk a másik, a könnyebb úton, a lefelé vezető úton, amelyen lendületesebb a haladás, de sokkal valószínűbb is, hogy egy nagy fának ütközéssel ér véget.

 

Mivel az út nem jelentett fáradalmat és semmi erőmbe nem került a lépkedés,

mely közben egyszer a ballábamat tettem a jobb elé, azután ugyanezt ismételtem fordított lábakkal, így érdeklődtem: „Mi az, hogy eladom a lelkem és hogyan lehetséges az?”

Az ördög felnevetett, „Ha tudnád milyen könnyen megy az és hány ember él lelketlenül és milyen könnyen lemondanak róla, önként és dalolva. Sokszor észre sem veszik én meg csak lesben állok és összegyűjtöm az elszórt lelkeket, minden fáradtság nélkül.”

 

„De mégis, mit kell hozzá tenni, ölni?” – kérdeztem tovább.

„Dehogy. Nem a gyilkosság a legnagyobb bűn ám. Az csak annyi, hogy megrövidíted valakinek az életét. Az igazi gonoszsággal meglehet valakinek nyomorítani az egész életét. Gyermekkorától egészen haláláig. Egy leánytól el lehet venni úgy a szüzességét, hogy soha semmilyen férfiba ne teljék öröme és élete végéig ez fogja kísérni. Egy másik gyermektől év alatt ki lehet csalni a két év alatt összegyűjtött zsebpénzét, melyet biciklire spórolt, hogy soha többé ne bízzon senkiben. Az anyától el lehet rabolni egyetlen gyermekét, hogy örökre azt fogja siratni és saját magát vádolja, mert nem figyelt rá eléggé. Tudod a halál is fájdalmasan érinti az élőket, de az mégiscsak bizonyosság és valahogy tovább lehet nézni rajta egy idő után. De ha valakit csak úgy elragadunk, ott marad az „örök kétely és remény koktél”, melyben egyre több lesz a kétely és kevesebb a remény.”

 

„Ha ilyeneket tesz az ember, akkor adja el a lelkét?”- kérdeztem.

„Igazából a gonoszság az gyengeség. Mindenkiben ott van minden út. Minden döntés, egy-egy útelágazás, sok-sok lehetséges úttal. Minden útelágazásnál dönteni lehet. A legkönnyebb út az enyém, mert nagyon könnyű rossznak lenni és ezt ezer dologra rá lehet fogni. Ti emberek szerettek másoknak fájdalmat okozni. Örömötöket lelitek mások boldogságának megrontásában, mert fáj nektek az látni, hogy valakinek jobb, mint nektek, még ha ez csak látszólagos is. Elkezdtek gonoszságokat elkövetni, legtöbben már gyermekkorukban elkezdik és nem is tudnak róla. Én a legtöbb esetben nem is kellek hozzá. Igazából ez számomra is kiábrándító, mert így unalmas a munkám. Szóval vétkeztek egymás ellen és minden egyes bűnnel kiszorul belőletek a lelketek egy-egy része és mire az egész lélek kikerül belőletek, megteltek gonoszsággal teljesen, a lélek pedig az enyém.”

„Te is dönthetnél, hogy jobb legyél?” – érdeklődtem.

„Én nem úton járó vagyok, hanem egy a benned lévő utak közül. Isten egy másik út, ami igencsak járhatatlan, mert sok esetben elvakultsághoz vezet és észre sem veszed, letérsz róla és igen hamar az én utamra tévedsz, ami fel sem tűnik neked elvakultságodban. Azt veszed észre majd, hogy a mennyország kapui zárva maradnak neked, akár hogy is dörömbölsz.”

 

„Akkor legjobb lenne a középső utat követni?”

„Középső út nem létezik. Ez ellentmondásnak tűnhet neked, mert földi halandó vagy. Egy út létezik csak, amelyiken jársz, mégis választhatsz merre jársz. Ebben sem én, sem Isten nem akadályoz, mert csak utólag büntetünk.

„Tehát a kicsalt lelkek fejében jár a gazdagság?”

„Valahogy úgy. A gazdagság a gonoszak jutalma és egyben eszköze a további gonoszságoknak. A jó úton járónak nem érdemes gazdagságot adni, mert képes és elkótyavetyéli más emberek megsegítésére és álszent jótéteményekre.

„Ha szabad érdeklődnöm, velem milyen terveid vannak?”

„Most magadra hagylak, utadba irányítom a leányt, a gyermeket és az anyát. Te tudod a dolgodat, legyél velük gonosz, hogy sírva meneküljenek tőled. Szemeid előtt lebegjen a sóvárgott vagyon.”

 

Egyedül haladtam hát tovább és csakhamar utamba került a leány. Én tábortüzet raktam és leültünk beszélgetni. Elmondtam neki életem történetét, mire sírva fakadt és úgy menekült tőlem. Raktam pár darab gallyat a tűzre, mikor arra jött egy gyermek és leült mellém. Én neki is elmeséltem életem történetét és ő is sírva menekült történetem szörnyűsége elől. Később arra járt az anya a gyermekével. Ő végig sem hallgatott, már a történetem felénél bőgve elszaladt.

Még a tűz körül sertepertéltem, mikor emberek jöttek arra, sokan. „Te vagy az a nyomorult, ki az élete történetével riogat itt mindenkit?” – kérdezték.

„Én vagyok.” – válaszoltam. Erre agyba-főbe vertek, utána otthagytak.

Ott termett az ördög. „Hát nem voltál képes valami gonoszságra mielőtt elmenekültek előled?” – kérdezte.

„Nem jutott eszembe semmi gonosz, amit művelhettem volna velük.” – válaszoltam.

„Te még arra sem vagy méltó, hogy megbüntesselek!” dörögte és ő is magamra hagyott. Én pedig elindultam a magam egyszerű útján.

 

 

Második rész

 

Útközben megszomjaztam, betértem tehát egy útszéli kocsmába, hogy megigyak egy sört. Alig, hogy beléptem, a következő képen szólt hozzám egy hang: „Na végre, hogy ideértél, már régóta rád várunk.” Odafordultam és azt láttam, hogy az Isten ül az egyik asztalnál, vele szemben pedig az Ördög issza a sörét, aki így szól: „Ne nézzél annyira, éppen rólad volt szó, el kell döntenünk, melyikünkhöz kerülsz, most, hogy meghaltál. Gyere és ülj ide közénk!”

 

Én semmit nem értettem. „Mi az, hogy meghaltam?” Hisz itt vagyok, élek és virulok, – válaszoltam. Az Isten unottan elfordult és fejére tette a kezét. „Én ezt unom a legjobban. Mindig mindenkit győzködni, hogy meg van halva. Ember! Hát láthatnál bennünket, ha még élnél? Élőknek nem mutatkozunk meg , azok az idők már elmúltak. Ne fárasszál, mert nehéz napunk volt. Ma 1675-en haltak meg és mindegyik felett döntenünk kellett.”

Most az Ördög vett elő egy könyvet: „Nézd, ez a te sorsod könyve, minden egyes lap, egy-egy napod. Nézd meg!”

 

Vettem a könyvet, leültem és lapozgatni kezdtem benne. Valóban az életem eseményei voltak leírva benne. Az utolsó oldalra lapoztam és hangosan olvastam az utolsó bekezdést: „Éjszaka van, az utakon senki. Péter egy-két sör elfogyasztása után hazafelé igyekszik a járdán. Ekkor autó motorjának búgása kezd egyre közelebbről hallatszani. Péter a hang irányába néz és látja, hogy két autó jön egymás mellett, versenyeznek. A fényszórók  vakítóan fényesek. Az egyik nem bír az úton maradni, átgázol Péteren.” lecsapom a könyvet. Ráismertem utolsó emlékeimre. „De még annyi mindent akartam, nem mondtam még Anyusnak, hogy szeretem. Nem búcsúztam el Kedvesemtől. És Dóri? A többiek? Nekem dolgoznom kell holnap, számítanak rám. Összenéztek és az Ördög fejcsóválva így szólt: „Javíthatatlanok vagytok. Mindannyian akkor akartok élni, mikor már nem lehet. Akkor kell szeretni, mikor van kit. Akkor kell búcsúzni, mikor van kitől. Addig kell élni, míg megadatik.”

Most éreztem, hogy sírnék, ha tudnék. De nem sikerült, mert ráismertem, hogy nincs nálam a testem, csak egy szellemi kiterjedés vagyok.

 „Látom, kezded belátni. Az a bajunk veled, hogy nem tudunk dönteni felőled. A mennyországba nem kellesz.” – mondta Isten.

„De a pokolba se!” – felelte az Ördög.

„Akkor most mi lesz?” – kérdeztem.

„Először is átbeszéltünk egy-két kérdést, hátha megbírsz győzni valamelyikünket, hogy befogadjon.” – mondta az Ördög.

„Lássuk csak.” – kezdte az Isten. „Elsősorban ott van az alkohol, ami végett nem szívesen látlak országomban. Többször is lerészegedtél életed folyamán. Ittál, ameddig bírtál, másnap meg rosszul voltál és hánytál.”

„Viszont – vette át a szót az Ördög – nem ittál elég gyakran és nem az alkohol élvezete végett. Így az alkoholfogyasztásoddal nem ütöd meg a megfelelő szintet, hogy bekerülj hozzám.”

„Nézzük a nemi életet. Gyakrabban szeretkeztél, mint ami egy jövendő mennyország lakóhoz illenék és egyáltalán nem szaporodás céljából. Sőt! Óvszerrel felfogtad és magvadat a földre ontottad. Ráadásul használtad kezedet, szádat. Ezek mind bűnös dolgok szememben.”

Reménykedve az Ördögre néztem, hátha ezzel nyertem el nála pár jó pontot.

„Ez nem elég a pokolba jutáshoz. Soha egy nővel sem erőszakoskodtál. Soha nem éltél vissza a nő alkoholos állapotával. Csellel, furfanggal nőt nem vittél ágyadba és szándékosan fájdalmat nem okoztál neki.”

„Van itt egy lista a szavaidról, melyekkel másokat megbántottál és tetteidről melyekkel fájdalmat okoztál.” – dobott Isten egy lapot az asztalra.

„Nálam is van egy lista a jótetteidről.” – dobta az Ördög is az asztalra a listáját.

„Óhajtod magad megvédeni valamelyikünk szemében?’ – kérdezte az Isten.

„Nincs mit mondanom.” – feleltem. „Akkor most mi lesz velem?”

 

A két hatalom sokáig nézett egymásra mire megszólalt Isten. „Visszaküldjük még egy kis időre, míg eldöntjük.” Az Ördög rábólintott. „Könyved következő oldalára beírok egy sikeres újjászületést. „Mostantól mindig veled leszünk és lessük merre billen a mérleg-hinta és merre többször.

 

Hirtelen minden homályba veszett és szirénázást hallottam. Belém hasított az édes fájdalom. Az életet jelentő fájdalom. Szeretlek Anyu! Szeretlek Judit! Szeretlek Dóri! Szeretlek Testvéreim! Szeretlek Hegyi ösvények! Hitelen megszerettem minden egyes állatot, követ és fűszálat, minden egyes fájdalmas lélegzetvételt, ami az életet jelentette.

 

Harmadik rész

 

„Nézzétek, kinyitotta a szemét.” – hallottam egy női hangot, aki a kezemet fogta.

„Biztosan felébredt erre a nagy lármára, amit itt kin csapnak.” – válaszolt egy férfihang.

„Á, megjött az orvos!” – Hallottam kicsit messzebbről. 

Nem tudom, hol vagyok. Fekszem egy idegen ágyban, idegen szobában, idegen emberek közt. Odajött valami orvosféle és vizsgálni kezdett.

„Jobban van, mint tegnap.” – mondta végre.

„Az előbb úgy nézett ki, mint aki meghalt, azután felébredt erre a perpatvarra itt kint. – hallottam.

„Mi történt kint?”

„Elütöttek egy fiatalembert. Rögtön meghalt. Csúnya egy látvány.” – felelte az orvos.

Ekkor fölém magasodott egy csuklyás alak. Úgy tűnt a többiek nem látják. „Te mit keresel itt? Téged az előbb vittelek el a sarokról.” – mondta egyenesen mélyen a szemembe nézve.

„Mit keres a testemben?” – akarta rám vetni magát egy másik szellem, de a csuklyás megfogta és eltűntek.

„Mi történt, hol vagyok?” – akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. Elaludtam. Azt hiszem sokáig nem tértem magamhoz. Világos nappalra ébredtem. Felültem az ágyban. Még mindig abban a kis rumlis, idegen szobában voltam. Fel akartam állni, de elestem. Már felülni is nehezen ment.

„Papa, mit csinál a földön.” – jött be egy fiatal nő. Felsegített az ágyra. „Pihenj nyugodtan.”

„Mi történt velem?” – nyögtem ki a kérdést.

„Leestél.” – válaszolta.

„Nem úgy, előtte?”

„Aludtál.”

„De hogy kerültem ide és miért nem tudok felállni?” – nyöszörögtem a szavakat dühösen.

„Hát nem tudod Papa?” A mama halála után ide hoztak apuék, hogy ne legyél egyedül. A combnyaktörésed óta meg fel sem akartál kelni az ágyból, pedig megmondta az orvos, hogy jót tenne, ha sétálgatnál. Mostanában meg enni se akartál és beszélni sem.”

„Éhes vagyok.” – válaszoltam. Úgy éreztem menten éhen veszek.

„Most lett kész a húsleves, mindjárt hozok egy tányérral.” – mondta a leányka.

„Nem! Asztalnál akarok enni. Segíts, kérlek.”

Nagy nehezen kibotorkáltunk a konyhába és leültetett a leányka az asztalhoz egy székre. Ettem és nagyon jól esett. Szinte minden kanál ételtől egyre erősebb lettem.

„Te az unokám vagy?” – kérdeztem.

„Igen.” – mosolygott.

„Menjünk vissza, le akarok feküdni.”  - rám tört az álmosság.

„Kicseréled nekem a lepedőt és a huzatot? Olyan koszos.” – kértem.

„Persze.”

Mikor elkészült lefektetett és betakart. Én elaludtam. Mire újra felébredtem a csuklyás figura pihengetett a fotelban mellettem.

„Te ki vagy?” – kérdeztem.

„Nem tudod?” –lengetett meg a feje fölött egy kaszát. „Ez talán segít.”

„Mit akarsz?”

„A főnök küldött, hogy elmondjam rossz helyre kerültél vissza.”- mondta. „Mindig ez van, ha nem beszélik meg előbb velem. Azt hiszik nélkülem is boldogulnak, meg hogy csak úgy van az, hogy firkálgatnak a hülye könyvekben össze-vissza.”

„Most vissza cserélsz? – kérdeztem.

„Már nem lehet. A te tested végleg leállt. Meg amúgy is már mindenki tudj, hogy meghaltál. Nem támadhatsz fel.”

„De ez nem az én testem. Nem az én életem.”

„Nyugi! Úgy sem leszel itt sokáig. Addig meg kibírod.”

„Jó rozsdás a kaszád.” – jegyeztem meg.

„Már akartam újat kérni, motorosat ,  de azt mondták az nem lenne jó, mert akkor öltözetet kellene cserélni. Akkor a csuklya helyett maszkot kellene felrakni és mindenki azt hinné, hogy füvet jöttem nyírni. Bezzeg a Révész magkapta az új motorcsónakot. De mindegy, jövőre beadom a felmondásomat. Keressenek maguknak mást, aki ennyit gürizik helyettük.” – azzal eltűnt.

 

Később egy férfi és egy nő érkezett. Úgy viselkedtek, mint akik otthon vannak. Egyikük valószínűleg a gyermeke az embernek, kinek a testében vagyok.

„Te Liza, ismersz valami Szabó Petit? Állítólag azt ütötték el itt az éjjel.” – hallottam a férfi hangját. „Azt mondják olyan 30 körüli volt.”

„Nem itt a sarkon a Kocsis Gabi barátja? Nyáron mindig a fő utcán mászkált nagy pöffeszkedve  egy idétlen trikóban. A térde meg mindig be volt kötve neki, mintha fájna, de nem sántított.”- válaszolta az elébb oly kedves leányka, kit ezek szerint Lizának hívnak.

„Akkor a Rózsikának lehet a kisebbik fia, aki a temetkezésnél dolgozott. Nem?  - hallottam a nő hangját.

„Az lesz az. A fiúk is valami ilyesmit mondtak. Bunkó egy gyerek lehetett, nem csoda, hogy nem volt senkije. Állítólag soha nem állt szóba senkivel és úgy fent hordta az orrát, hogy tán még az eső is beleesett.”

„Az ilyenért nem kár.” – mondta a férfi.

„Képzeljétek a papa felkelt ma és evett.” – mondta Liza.

„Ne viccelj már, több mint egy éve már csak fekszik.” – mondta a férfi.

„Nem, tényleg. Azt mondta éhes és, hogy a konyhában akar enni.”

Odajött hozzám a férfi és mosolyogva kérdezte:

„Igaz ez apuka?”

Én legszívesebben leköptem volna. Becsuktam a szemem és ki se nyitottam jó sokáig. Másnap ismét Lizával voltam kettesben. Megkértem menjünk el sétálni és el is mentünk. Lesétáltunk a Duna partra is, ott leültünk egy percre. Nem messze tőlünk a másik padon két öregasszony beszélgetett.

„Hallottad, kit ütöttek el valamelyik éjjel?” – kérdezte az egyik és felelt is rá. „A Rózsikának a fiát, valami Petit.”

„Mit keresett éjjel az utcán?” – hallatszott a másiknak a hangja. „Rendes ember olyankor alszik. Biztosan be volt rúgva és az út közepén esett el. Úgy hallottam szerette az a piát.”

„Az meglehet. Van állítólag neki egy gyereke, valami férjes asszonytól, de azt is elmarta maga mellől.”

„Én úgy hallottam itt lakott nála a nő egy ideig, azután hamar megunta a gyereksírást és elzavarta őket. Az ilyentől minden kitelik.”

Ezeken már nem is csodálkoztam. Tudtam, hogy mindenki azt lát, amit akar. Érdekes úgy hallgatni mások beszélgetését, hogy nem tudják, hogy ott van az, akiről beszélnek. Végre megismerhettem magam. Vagy azt, amilyennek ők látnak.

 

 

Negyedik rész

 

 

    El akartam menni a temetésemre, ami, mint megtudtam, két nap múlva lesz. A temetésre is Liza jött el velem, igaz nem értette, mért akarok annyira odamenni, én pedig nem törtem magam, hogy elmagyarázzam. Egyre erősebnek éreztem magam, kezdet e lehanyatlott test, a lelkemhez fiatalodni.     

    Közben gondolkodtam azon is, vajon hogyan juttathatnám tovább a lelkem, nem akartam sokáig e testben raboskodni. De mit tehetnék?

    Egyszer azt mondtam a tököli papnak, egy temetés után, melyen azt feszegette, hogy mi az élet, hogy „Élet, az a pár pillanat, mikor szeretettel gondolnak Ránk.” Ő pedig vidáman egy áment mondott rá.

   Mennyivel könnyebb ezeket kigondolni, mint megvalósítani. Nézzük csak, mit tehetnék. … Mi lenne, ha kicsit megedzeném e testet, hogy a lélek visszatérhessen bele, és emberhez méltó életet élhessen még pár évig.

   A temetésre nem sokkal kezdés előtt érkeztünk. Virágot nem vittünk, nem akartam. Nem mentünk közel, megálltunk kicsit hátrább. Eszembe jutott néhány sor, miket én írtam temetésre, és melyek mintha tudtam volna, énrám illenek leginkább most: Testem porlad itt, lelkem az égbe száll, az nem az én emlékem, mi a temetőben áll. Nékem szép emlékből hordjatok hegyet, hogy örökre a szívetekben legyek.

    És hozzák a koszorúkat kifelé, utána a lezárt koporsót, melyben Én fekszem. Szinte őrjítő számomra ez a gondolat, így megpróbálok nem erre gondolni. A koporsó után Anyut támogatja két testvérbátyám. Legszívesebben, odarohannék, és megvigasztalnám, hogy itt vagyok, semmi bajom, csak másik testbe kerültem. De tudom, ezt senki nem hinné el, csak egy ócska jelenet lenne belőle. Ahogy körülnézek, egy csomó ismerőst, rokont látok. Legalább összehoztam a családot, gondolom.

   „Ő már meg tette, amit meg akart és meg tudott tenni.” Hallom a búcsúztató hangját. Én elmerülök eddigi létem emlékeibe; vajon mi volt életem értelme? úgy éltem e, ahogy kellet? vajon lehettem volna e jobb? Igen nagyon sokat hibáztam, mindig úgy gondoltam, lesz még időm mindent helyrehozni, mindent a helyes mederbe terelni, és most eltemetnek azzal a tudattal, hogy mindig, mikor alkalmam lett volna helyrehoznom ezt-azt, lustaságból, restségből kitaláltam valamit, amivel elodázhattam az előre láthatólag kellemetlennek ígérkező helyzetet.

   „Nem a virág szirmának fáj a porba hullani és nem a falevélnek a sárba esni, hanem a fának és a virágnak fáj elveszíteni egy-egy részét.” Hallom már messziről, mert nem bírom tovább nézni, hallgatni. Magam akarok maradni, egyedül, egyedül.

   Két napig feküdtem magam alatt. Harmadnap, álmomban megjelent egy angyal, és a nevemen szólított: -„Szerbusz Péter, engem küldtek, hogy elmondjam, mik a tervek veled. ”

„Az jó lesz, mert magam, tanácstalan vagyok ez ügyben.” Ismertem be megszeppenve.

Az angyal jóságosan mosolygott. „Tudom. Hamarosan meg fogsz halni, és megmerítkezel a Minden- Lelkek-tavában, felveszed következő életedhez szükséges tulajdonságaid csiráit, és hamarosan megszületsz.”

„Hogy-hogy megszületek, hát van olyan?” Néztem álmélkodva. Mindig szemfényvesztésnek gondoltam az ilyesmit. „És honnan tudjam, hogy nem csak álmodom? ”

„Tudni fogod, ne félj. Most sem kételkedsz igazán, csak az emberi ellenállás működik benned, amit kifejlesztett bennetek a társadalom.” Mondta az angyal megértően, mint aki egy mindenki által ismert tényt közöl.

„Mi az, hogy tulajdonságaim csiráit? Hát vagy tulajdonság valami, vagy nem.”Értetlenkedek.

„Nem nem. Mindenki csak a tulajdonságai csiráit hozza magával, és elsősorban saját magán múlik, hogy azokat milyen szinten fejleszti ki. Hoztok magatokkal ugyanannyi jó, mint rossz tulajdonságot, és választhattok, melyikkel kívántok élni.”

„És van értelme, hogy élünk, vagy csak a Ti szórakoztatásotokra vagyunk?” kérdem kedvtelenül ”Mond, mi értelme?”

„Nem értem én sem, mért vesződik veletek az öreg,” ismerte be az angyal, szárnyait meglengetve, „folyton esélyt kaptok a megjavulásra, a boldog szép életre, és mégsem éltek vele, nem ismeritek fel, mindig a rosszabbik megoldást válasszátok, pedig számtalan segítséget kaptok. Előre megtervezett élet-tervvel jöttök a világra, ami ott él bennetek, azért vagytok oly nyugtalanok, vágytok rá, és mégsem meritek megvalósítani, mindig megrettentek egy kis nehézség láttán. Vagy épp saját büszkeségetek áll az utatokba.”

   Most figyeltem csak meg, milyen szépséges ez az angyal, a keskeny arcával, lágy ajkaival, édes orrával, ívelt szemöldökével.   

„Mond, mit kell akkor tenni?” Kérdem félig lehangoltan.

„Csak hagyni, hogy belefolyatok a jóba, és nem belefolyni a rosszba. Nem, mártírt csinálni magatokból, ha nem mertek valamin változtatni, amin kellene, és nem hőst, ha olyanon változtattok, amin nem kellene.”Kezdte új tanítóm ” Egy szóval, ha nem érzitek, hogy magyarázatot kellene adni az életetekre, akkor jó irányba haladtok. Érted, ha nem azt érzed, hogy a tetteidet meg kellene magyarázni. Ha egyértelműek és egyszerűek a tetteid.”

   Bólintottam, mert valóban világos volt amit mondott, és emlékeimből meg is értettem, mit jelent. „És lesz valami feladatom a következő életemben?” Kérdem bizonytalanul.

„Hogyne-hogyne.” szól merengve, ment aki már látja is maga előtt egy filmvásznon, amit mesélni akar. „Neked a hűséget, a kitartást, és a felelősséget másokért kell megtanulnod. A tervek szerint már gyermekkorodban megérint a kishercegből pár sor, ami idevonatkozik a szeretetről, és nagyon sok gondolat fog ezzel kapcsolatban megtalálni Téged, végül magadtól is lesznek ezzel kapcsolatban gondolataid, melyek érdemesek lesznek a papírra. Nem fogod érteni eleinte, mire vágysz, sokat olvasol majd, de ez csak elmagányosít majd, míg meg nem tanulod szeretni az emberek hibáit, rá jössz, hogy ez teszi őket, egyedivé, és különbözővé. Megérted, hogy benned is vannak hibák, és meg akarsz javulni. Egy-két esemény vezet majd idáig, melyeket már kezdesz sorsszerűnek látni, és ekkor találkozol egy lánnyal, kinek erre, a dolgokat felismerni kezdő, megértő Petire lesz szüksége. Nagyon sokat kell majd egymástól tanulnotok, és boldogok lesztek.”

„Hogy ismerem meg Őt?” Kérdezem szinte kétségbeesve, mert már érzem, hogy mostani életembe se találtam rá, akire kellet.

„Ha nem tévelyedsz el előbb, akkor ráismersz. Megérzitek majd, hogy egymásra volt mindig szükségetek, mert mindig egyek voltatok, egy tojásból bujt elő lelketek, mindig egymást kerestétek, és már sok életben járatok együtt különböző szerepeket, de még sohasem volt ennyire szükségetek egymásra, mint most lesz.”

„Na jó, de mikor szabadulhatok meg ettől az öreg testtől? ”  Kérdezem felcsigázva, mert érzem hogy most is arra a lányra vágyom, akiről beszél.

„Nézz körül, míg beszélgettünk, már meg is haltál. Látod? ” És körbemutat.

   És valóban, már egy tóban ücsörgök, sok-sok barátságos lélekkel, és mind boldog az öröklét tudásától. Valaki megfogja a kezem, és ez mindennél jobb érzéssel fog le és azt mondja amit már meg is éreztem, „Engem kell megkeresned.” És mosolygunk egymásra.

 

                                          Vége

 

Szeréni S. Péter