Tudásunk arra szolgál, hogy fejlődjünk általa, nem arra, hogy mások felett bírálatot mondjunk!

Ha a múltban vannak olyan tetteink, amiket szégyellünk, és nem szívesen vallunk be, amit legtöbb esetben szívesen el is feledünk, mert ki az, akinek ne lennének ilyenek?, az semmiképpen nem jellemez bennünket. Ezek, azt az embert jellemzik, akik akkor voltunk, amikor elkövettük azt. És, ha ma már nem úgy cselekednénk, hanem tudnánk jobban, és szebben, akkor már nagyon távol vagyunk az egykori önmagunkhoz.

   És, hogy vannak régi barátok, akik előszeretettel emlékeztetnek bennünket régi hibáinkra, tetteinkre, amire magunktól nem szívesen emlékeznénk, az kifejezetten hasznos lehet arra gondolva, hogy eszünkbe jusson, milyen sokat változtunk, mennyit fejlődtünk azóta.

   De vajon mikor lesznek hajlandóak ezek a régi barátok, akik szigorúan számon tartják e régi vétkeket, észrevenni, hogy már nem azok vagyunk, mikor fogják meglátni, hogy már új értékrend szerint élünk? Azt gondolom, soha! Lebeghet a fejünk fölött glória, és nőhet angyalszárnyunk, s repdeshetünk vele a szemük láttára, ők akkor is az ördögszarvakat fogják látni. Mert mindenki azt veszi észre, amire nyitott. Sajnos a legtöbb régi barát nem tud és nem is akar velünk változni, és velünk fejlődni.

   „Nekem mindig az maradsz, aki voltál.” Szokták mondani kedveskedően, ezzel is megakadályozva sokakat a fejlődésben, minthogyha így akarnának mindent, és mindenkit kőbe vésni. Pedig mindenkit minden nap meg kellene ismernünk, mintha akkor látnánk először, mindenkinek minden nap, egy új esélyt adni, hogy megmutathassa, hogy ki is ő, és ezzel is inspirálni a fejlődés útján.

   Már nagyon régóta úgy élek, hogy figyelek arra, hogy úgy bánjak másokkal, ahogyan szeretném, hogy velem bánjanak. Mondhatnám, így teremtek magamnak jó karmát, ami mostanra tényleg elég kellemes és harmonikus életet teremtett nekem. Mégis mélyen megérintett és elgondolkodtatott egy mondat, amit mostanában olvastam egy könyvben, hogy „Istennek fáj a vétek.” . Igaz, mennyire szívet megérintő kis mondatocska ez. És mennyire érthető is annak tükrében, hogy mindannyian a gyermekei vagyunk, és ha egymást bántjuk, vétkezünk egymás ellen, az olyan, mint amikor a szülő látja, hogy a gyermekei, akiket szeret, egymást bántják. Ugye minden szülő azt szeretné ilyenkor, hogy gyermekei kibéküljenek, és mihamarabb megbocsájtsanak egymásnak. Érthető, hogy Isten is ezt szeretné, akinek mindannyian a gyermekei vagyunk, és hogyne fájna Neki is minden egyes fájó szó, tett és bántás ugyanúgy, mint nekünk, akik elszenvedjük azt, hisz egyek vagyunk Vele, a lelkéből valók vagyunk és hozzá térünk vissza. A másik emberben Istent bántjuk, és ha bennünket bántanak, Istent bántják, ezért fontos a megbocsájtás, mert Isten nem akar haragban lenni önmagával és nem akarja azt sem, hogy gyermekei haragban legyenek egymással. Mert úgy is addig fogja követni egymást élet és halál, addig születünk újra és újra, ameddig ezt mindenki meg nem érti, és ameddig meg nem tanul mindenki e szerint élni és szeretni.

Szeréni S. Péter

Téma: Megbocsájtás

Nincs hozzászólás.