Tudásunk arra szolgál, hogy fejlődjünk általa, nem arra, hogy mások felett bírálatot mondjunk!

Azt hiszem, bizonyos dolgokat külön kellene válogatnunk, másokat pedig elkeverni egymással, hogy finomabb legyen az átmenet. Ne akadjon meg a kezünk, szemünk.

Gondolok itt a „boldogságra” amihez két ember kell, és magunkba kell megtalálni. Már régóta érlelődik bennem egy hasonló gondolat, csak nehéz megírni több okból is, amiket itt nem sorolok fel.

   Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy egyáltalán nem mindegy, mikor rosszul érezzük magunkat, hogy párkapcsolatban érezzük magunkat rosszul, vagy párkapcsolat nélkül. Az sem mindegy, hogy a magánytól szenved e valaki, vagy a társától. Akkor igazán egyértelmű lehet, van különbség a-között is, hogy valaki felleli önmagában a boldogságot, és jól érzi magát egyedül, vagy pedig kapcsolatban boldog.

   Ugyanis ez két, teljesen különböző dolog. Ráadásul nem is újdonság, hogy magunk is lehetünk boldogok, akár egy rossz párkapcsolatban is, sok házasság így működik egy életen át. Maga a férfi-nő kapcsolat nem ér egy fabatkát sem, de valahogy ezt elfogadják, (mással sem jobb) címszóval, megkeresik az életükben azokat a pontokat, ahol így is jól érezhetik magukat és boldogok, ameddig meg nem látják egymást, ameddig eszükbe nem jut, hogy a másik is létezik. Igazából nem is kell rossz kapcsolatnak lennie a két ember között, hogy hiányozzon a boldogság, elég az a bizonyos közöny, ami a megszokásból tud adódni. Mert tudjuk ugye azt is, hogy nem kell egyedül leni a magányhoz, mint ahogy a boldogsághoz sem kell társ, ugye sokat lehet ilyenről olvasni.

   De valami nem egészen stimmel ezzel a magunkban keresendő boldogsággal, ezt sokan érzik. Mert, mikor nagyon jóban vagyunk magunkkal, és jól érezzük magunkat társ nélkül, részemről éppen ezt élem, akkor is hiányozhat egy férfinak az a plusz töltet, amit egy nő nyújthat. A puha bőre, amivel hozzám simul, a közös nevetés, valami ostobaságon, a gyengédség, amit nyújthatok. Mert ugye minden annyira közszájon forog, csak sokszor nem gondoljuk végig a sok tetszetős mondatot. Hogy egyeztessük, mondjuk; a magunkban keresendő boldogságot azzal, hogy az együttöltött időtől leszünk egymásnak fontosak, és főleg azzal, hogy a legnagyobb boldogság abban rejlik, amit nyújtunk egymásnak, ami szeretetet és boldogságot nyújtunk, az hat vissza ránk megsokasodva, mert ameddig van szeretetet, az úgy tud szaporodni a megfelelő környezetben, mint az egysejtűek, osztódással. Ha viszont alkalmatlanná válik a környezet, a szeretet kipusztul, vagy elköltözik.

   Szerethetjük magunkat, az rendben van, még némi érzelempótlékot is nyújthatunk magunknak, de a magunknak nyújtott boldogság nem egyoldalú? Ha szeretem tenyerembe fogni a kedvesem szeretetre méltó arcát, és mélyen a szemébe nézek közben, ami megdobogtatja a szívem, és ettől ellenállhatatlanul meg kell csókolnom, és e lelki közelségtől neki is szívet melengető érzése támad, és úgy érzi, szeret, akkor ezt, hogy adja meg az ember magának társ nélkül.

   Igen, az a boldogság, amit az ember magában lel fel, egészen más. Az ember saját magával csak barátilag tud boldog lenni, mint mikor van valakinek egy barátja, akivel mindig jól érezheti magát, akit mindig lehet hívni, de mély, intim érzelmeket nem lehet vele megélni. Ráadásul mivel férfi vagyok, mégiscsak olyan szeretetre van szükségem, ami a nő lelkéből fakad, ami a nő sajátja. Mert így kerek. Ahogyan a férfi test a nőit kívánja, a férfi testhez tökéletesen idomulnak női vonalakat, úgy a lélek is egy ellenkező nemű lelkével kíván egybeolvadni. Míg a magamban keresendő boldogság, kicsit egynemű is, akármennyire is tör előre a feminin oldal.

   Tehát, jól érezhetjük magunkat egyedül sőt, kiválóan, de az a pici plusz, az a fűszer, amit egy hozzánk hasonló társtól kaphatunk, az teszi teljessé az életet. És itt kerül előtérbe a társ személye, hogy vajon hozzá tesz-e a mi boldogságunkhoz, vagy elvesz csak belőle? Mert, ha jól vagyunk egymagunk, ketten viszont már nem vagyunk jól, akkor tényleg jobb egyedül. Sőt, valószínűleg baj lehet az is, ha egyedül túl jól érezzük magunkat, túl jó társaság vagyunk magunknak, és talán nem ismerjük a valódi boldogságot, amit két szerető szív tud egymásnak nyújtani, nem volt olyan szerencsénk, hogy átéljük ezt, akkor ragaszkodhatunk túlzottan is a megszokott magányhoz. Had mondjak még egy közszájon forgó igazságot, a párkapcsolat kompromisszumok sorozata, és lemondásokkal jár. Ez természetes is, de ki tud olyan kapcsolatban élni, ahol nem értik meg, ahol a nyakára ülnek az embernek. Nem szeretem az a kifejezést, hogy (homokba dugja a fejét) mégis kompromisszumot kell találni a-között is, hogy magamban keressem a boldogságot és a között, hogy két ember kell a jó kapcsolathoz. Méghozzá két egészséges lelkületű ember, akik a szeretet és boldogság aktivistái, és valóban aktívan részt vesznek egymás boldogságához vezető útjának megtalálásában, és a rajta való járásában.

   Aki már volt egy bizonyos szinten, akár párkapcsolati boldogságban, akár egymagában élte meg, az nehezen ereszkedik le egy olyan kapcsolatba, ahol előreláthatólag rabság vár rá. Mert a társjelölt nem egy hozzá hasonló magasban szárnyaló sas, vagy mezőket átszelő párduc, hanem egy pintyőke, aki saját kalickájába akarja zárni, mert tágabb világot nem ismer, vagy egy házinyúl, aki nem látott még zöldellő rétet, ami nekünk az életet jelenti.   

Tudom, itt lehet jönni azzal, hogy a társ egy tükröt tart elénk, ami bennünket tükröz vissza. De mi a helyzet, ha görbe, vagy piszkos a tükör, akkor ugye a kép sem lesz valós?

Szeréni S. Péter