A vak férfit nem tudom, hogy sajnáljam-e azért, mert nem láthatja a szép nők csinos formáit, nem gyönyörködhet a szép nő arcában, vagy irigyeljem, amiért érzelmeit nem befolyásolhatják a szépség után felkeltet vágyak. Nem érezheti, hogy meg kell kapnia azt a nőt, aki éppen tetszik neki, mert egészen másképpen alakulnak ki vonzalmai.

   Egy vak ember „szemével” milyen gyerekes lehet a puszta látvány kelltette vágy. Mintha éppen megfordítva állna a dolog, és a látással rendelkezők lennének az igazi vakok, akik azt nézik, hogy néz ki a másik, milyen a haja, mibe van öltözködve, és órákat töltenek fodrásznál, kozmetikusnál, hogy hasonlítsanak valami megalkotott szépségideálhoz.

   Bizony, vak az, aki nem lát túl a szépségen. Akinek mindene a formák, az alakok, és az igazi értékeket, melyeket szemmel sohasem láthatunk, azt még akkor sem ismeri fel, ha éppen a csodálata tárgya rendelkezik vele.

   A szépség, nem a szépségszalonba jön létre, a szépséget nem lehet az arcunkra kenni, nem lehet belebújni, mint a passzos ruhába. Aki nem rendelkezik azzal a bizonyos belső szépséggel, az sohasem lesz igazán szép, mert az csak belülről sugározhat, és hiába szép valaki ránézésre, ha első megszólalásával agyoncsapja, megsemmisíti e látszatot, és a jóérzésű ember inkább becsukott szemmel fordul el, mert meglátott valamit a szépség mögött, ami leárnyékolja a külső hatást, ami megcsúfítja a legszebb alakot is.

   Míg, ha valaki esélyt kap, hogy megmutassa, mi rejlik lelkében, és az igazán sugárzik, akkor az kisugárzik egész lényére, kislábújától a feje tetejéig, még az utolsó szál hajai is szép lesz ettől. Az igazi vak ember az, aki ezt nem látja, hiába tudja a legapróbb betűket elolvasni, hiába tud minden színárnyalatot megkülönböztetni, ha szeme nem tudja az értéket értékelni, menthetetlen vak, ő a szépség vak.

   Szépségvakságban szenved, akinek szemét elfedi a látvány és nem látja meg, hogy valaki honnan nyeri szépségét. Aki nem látja meg, hogy a szép, az lelke kisugárzásából szép e, vagy a sok üres időtől, amit a szépség elérésére fecsérel. Az így elért látvány sohasem érhet nyomába a belülről sugárzó léleknek, mely nemcsak magát az embert szépíti meg, hanem minden szavát, minden tettét, mindent, amit csinál, és megszépül a környezete is. Míg a csupán kozmetikai szépség olyan, mintha e kívülről rárakott mázzal önmagát zárná be, és próbálná elrejteni azt, ami ő valójában, azt, ami belülről jön, de ez sohasem sikerülhet, mert csak egy torz, elmaszkírozott kép lesz az egészből, mintha Hókuszpók akarna Törppilla jelmezébe öltözni és próbálná átmaszkírozni megát, de mindig látszani fog, hogy ő nem Törppilla.

   Ezért irigylem egy kicsit a vak embert, aki hamarabb veheti észre az emberek belső értékeit, légkörét, igazi szándékait, mert nem takarja el „szemét” a külcsín, a látszani akarás, hanem könnyebben kialakíthatja a megérzésekre való hagyatkozást, ami mindig több és igazabb, mint amit a szem lát.

   Persze az őszinte embernél ez mindig fedi egymást. Aki nem akar többnek, jobbnak látszani, mint amilyen valójában, annál mindig hűen fedi egymást a külső és a belső, mert valami rejtélyes módon, a belső érték kiül a külsőnkre. Látszik rajtunk a szeretet, a megértés, a harmónia, és ennek a százalékos megjelenése, vagy hiánya. Az emberen mindig, minden látszik, a maszkon át is, mert sokszor az üresség szimbóluma és megjelenési formája az erős maszk, amit az arcunkra kenünk. 

Szeréni S. Péter