Tudásunk arra szolgál, hogy fejlődjünk általa, nem arra, hogy mások felett bírálatot mondjunk!

Élt egyszer egy kislány, aki éppen a szobájában sírdogált, mikor benyitott hozzá a nagybátyja.
- Nocsak, hát te mit sírdogálsz itt? – Kérdezte a nagybácsi.
- Semmit. – válaszolta a kislány szipogva.
- Na, azért csak mond el nyugodtan.
- Az iskolában folyton csúfolnak.
- Na hát, akkor semmi baj, ez természetes.
- De olyan rosszul esik, és mindenki azt mondja, hogy verjem meg őket, de ha verekszem, meg az a baj. – Panaszkodja a kislány. – Szerinted is verekednem kellene?
- Szerintem nem, de tudod, én furcsa vagyok, az véleményem nem számít.
- Akkor mit kellene tennem?
- Semmit. Ne haragudj rájuk. Majd egyszer megkapod az elégtételt, és ha szemfüles vagy, és figyelsz, észre is veszed.
- Hogyhogy?
- Egy napon majd szükségük lesz rád, és szívességet kérnek.
- És én majd fityiszt mutatok nekik. – Mosolyodott el a kislány.
- Nem, segítesz.
- De miért.
- Mert, ha nem, akkor ugyan olyan leszel, mint ők.
- És az mért baj?
- Mert te más vagy, ezért csúfolnak. De ez csak az előnyödre fog válni, majd meglátod, én tapasztalatból tudom.
- Téged is csúfoltak – Kérdezte a kislány felcsillanó szemmel.
- Persze. – Felelte a nagybácsi.
- Nem volt rossz?
- Dehogynem.
- Akkor mért mondod, hogy nem baj?
- Mert megtanultam, hogy milyen fájdalmas, ha valakit megbántanak, és így jobban tudok vigyázni, hogy én ne bántsak meg senkit. És azok, akik csúfoltak, ma egytől egyig a jó barátaim. Mikor először kértek tőlem segítséget, mert rászorultak én szívesen segítettem, és éreztem ezt az isteni gondoskodást, hogy eldönthetem, hogy megkönnyítem a dolgukat, és jól érzem magam, vagy nem segítek, és örökre ellenségek maradunk, és én örülök, hogy segítettem. Sokkal többet nyertem így.
- Mit nyertél?
- Előszöris, sokkal nagyobb elégtételt ad, jóval viszonozni a rosszat. Másodszor, ezzel nekik is lehetőséget adtam a megbánásra. Sosem beszéltünk erről, de biztosan sokszor szégyellték a sok rosszat, amit okoztak nekem, mikor már barátok lettünk, és rávették magukat, hogy megismerjenek. Tudod, a gyerekkori sérelmeket mindig el kellene felejteni, ha már felnőtt az ember. Nem szabad ilyen terheket magunkkal cipelni. 
- Köszönöm. - Mosolyodott el a kislány.

Szeréni S. Péter