Nagyon rossz érzés, ha kifolyik a kezünk közül valami, ami a miénk volt, ami jó volt, amiben boldogok voltunk. Ez igaz egy kapcsolatra is. Minden a kezdetektől indul. Fontos, hogy megnézzük, kivel akarunk együtt élni, mert talán sokszor jobb az egyedüllét, mint valaki olyannal lenni, aki nem ért meg, akinek nem felelek meg, aki csak beéri velem.

   Nem mindenki alkalmas a boldogságra, és ezek közül is kevesen tudják annyira értékelni, hogy azt képesek legyenek meg is őrizni. Ezért is fontos fejlődni. Egy társkapcsolat, házasság talán a legnagyobb lehetőség a fejlődésre, a jobbá, többé válásra, hisz egy jó kapcsolatban eggyé válhatunk, megszűnhet az én akaratom, a te akaratod, helyette lehet a mi közös akaratunk, közös szándékokkal. Nem értem és nem érted, hanem Értünk.

   A közösen eltöltött minőségi idő, az én szememben bármi lehet. A zöldség pucolástól elkezdve, a kertészkedésen, a filmnézésen, kiránduláson át, az űrutazásig minden, mindegy, hogy mit csinálunk, csinálunk e valamit vagy csak lustálkodunk, de azt is együtt, úgy hogy közben élvezzük egymás jelenlétét, akkor az, minőségi időtöltés. Lehetünk a legszebb tengerparton, elmehetünk egy népszerű színi előadásra, ha közben egymásra sem nézünk, eszünkbe se jut, hogy megfoghatnánk egymás kezét, vagy kicsit közelebb húzódjunk egymáshoz, és közben bosszant a másik jelenléte, megjegyzése, az sohasem lesz minőségi időtöltés.

   Itt használnom kell egy szót, mit manapság kevés helyen használnak, pedig a legtöbbször ez a bűnös, a restség! Nem véletlen a hét fő bűn egyike. Netán ebből származik az összes többi.  A jóra való restség, itt a kapcsolat javára való restség értendő. Mikor megtehetnék valamit, valami hasznosat, jót, és mégsem teszem. Nem veszik sokan észre, mert nem akarják észrevenni, hogy párjuk szomjazik egy ölelésre, egy simogatásra, egy kedves szóra, hogy társaságba ne nézze levegőnek… Ezeket szerintem tudhatja az ember, érezheti, hogy várnak tőle valamit, ami egy apró jelzés, hogy összetartoznak.

   Többször leírtam már, hogy mit tartok idillikus együtt létnek, amit mégsem idillikusnak tartok, hanem 100%-ban reálisnak,  és többé-kevésbé sok mindent meg is tudtam ezekből valósítani kapcsolataimban. Igazából el sem tudom magam képzelni, egy veszekedésekkel tarkított kapcsolatban, sem egy olyanban, ahol érdektelenné válhatunk egymás iránt. Sajnos tudom, hogy van ilyen, de azt is, hogy ez többnyire az egyik ember, vagy mindkettő hibája. Nem vonulhatunk minden este külön szobába egymástól, nem alhatunk egymásnak hátat fordítva, nem vethetjük folyton egymás szemére a másik hibáit, miközben elhagyni sem akarjuk egymást, és mindent megteszünk, hogy mással se legyen boldog, de közben mi magunk sem adjuk meg társunknak, amire vágyik. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez is, egy bizonyos érettségi szint alatt elégítheti csak ki az embereket. Egy bizonyos szint fölött, mégis többre vágyunk. Az állandó őrlődés, viták, szeretetlenség gát a fejlődésben. Folyton visszaránt bennünket a problémába, amit nem tudunk megoldani, mert a másik nem akarja.

   Ne legyünk restek. Mondom ezt mindkét félnek. Kezdjük el szeretni egymást, ne csak szavakkal, mert a szavak semmit nem érnek, ha a tetteink másról árulkodnak. Adjuk meg egymásnak azt, amire társunk vágyik, sőt többet, hogy úgy érezze, hogy tőlünk olyat kap, amiben mástól nem lehet része. Tegyük mindig egy picit magasabbra a lécet, ez az igazi titok. Ne legyünk restek a konyhában átölelni a tűzhelynél kedvesünket, megcsókolni nyakát és megkérdezni, segíthetünk e valamit?! Ne legyünk restek a fülébe súgni, hogy ma mi mosogatunk, hogy hamarabb ágyba bújhassunk együtt. Ne legyen rest a nő sem gondoskodni egy csinos fehérneműről, amivel felkeltheti és fenntarthatja a férfi vágyát. Gondoskodhatunk időnként egy romantikus vacsoráról, egy sétáról a csillagfényes Duna-parton..

   Ha nem is kell a nőnek egy topmodellnek lennie, és férfinek sem egy szépfiúnak, mégis azt tartom, hogy tartozunk annyival magunknak és egymásnak, hogy valamiképpen formában is tartjuk magunkat. Nem ennek kell lennie a legfontosabbnak, de valahol vegyük ezt is számításba, valamit őrizzünk meg fiatalságunkból, ne legyünk testünkre sem igénytelenek. Ép testben ép lélek. Tudták ezt mindig és ma is, hogy a mindennapi ápoltsághoz hozzá tartozik testünk formában tartása. Azért mert van egy tartósnak látszó kapcsolatom, nem kell elhíznom, nem kell megcsúnyulnom, nem kell azt gondolnom, hogy én már megváltottam a jegyemet erre az életre, már csak az a dolgom, hogy felpakolt lábakkal focimeccset bámuljak. Igen is, az a véleményem, hogy a férfinak is a nőnek is valamilyen szinten kötelessége, felelőssége megőrizni csinosságukból valamit, hogy később is szívesen nézzenek végig egymáson és e tekintetben is büszkék lehessenek egymásra.

   Büszkék lehessenek egymásra, ez szintén egy kulcs momentum. Büszkék lehessünk egymásra, felnézhessünk egymásra. Olyan ember akarok lenni, akire büszke lehet a párja, ha talán minden tekintetben nem is megy, lehetnek kisebb-nagyobb hibáink, de legalább többé-kevésbé igyekezzünk ezeket kijavítani. Mindig adni akarok annyit magamra, testileg, lelkileg, minden szempontból, hogy nem kelljen a társamnak mentegetőznie mások, sem saját maga előtt, végettem. És ezt nem a külvilág felé mutatva, nem másokért és másoknak megfelelve, hanem magamnak. Hosszú még az út, de nem ülhetek le pihenni, soká leszek még tökéletes, de minden nap közelebb kerülök hozzá. Nem fogadom el soha, hogy csak ennyire futotta kitartásomból, tanulni akarok mindig, haladni, fejlődni, többé, jobbá válni. Ehhez, ha van egy megfelelő társunk, azt hiszem, az a Mennyország.

És még idealistának sem gondolom magam…

Szeréni S. Péter  és Ti