Gondolatok az utunkról, és az ezzel kapcsolatos kavalkádról.

Térképpel a lelkünkben születünk. Ez, azért is jobb, mintha a kezünkben hoznánk magunkkal, mert így nem hagyhatjuk el, nem gyűrődik, nem szakad. Lelkünkben fénylik térképünk, ha nem sötétítjük le. Hasonlít e térkép ahhoz, amit egy igaz anya rajzolhat gyermekének, feltüntetve rajt az érzelmeket, megéléseket, mosolyt, könnyet is, mert ki érez, könny nélkül nem élhet, s könnyekhez mindig egy szerető embert, ki letörli könnyeit.

   Az utat, semmiképpen nem a körülményeink, élethelyzeteink jelentik. Utunk, nem az anyagi helyzeten mérhető le, s nem is azon, hogy milyen családi, magánéleti periódust élünk. Ugyanis ezeket nagyban befolyásolják a sorsunk is, ami sorsot, nem mindegy, hogy milyen úton járva éljük meg. Mert oly sokat olvashatunk az (Út) –ról, és legtöbbször csak homályos megfogalmazásokban, mintha az sem értené egészen, aki írja, az pedig még kevésbé, aki megosztja. Persze ködösen mindig előnyös fogalmazni, mert olyan látszatot kelt, mintha tudnánk, miről beszélünk, és ha nem érti valaki, hát, benne a hiba. Kicsit olyan, mint a király új ruhája. Néha magam is esek ebbe a hibába. Nyugodtan szólj rám, ha meztelen vagyok, rám fér.

   Gondolnád, hogy az ellenségek is járhatnak közös úton? Mikor érdekek ütköznek, és egymás torkának esnek, mindegy, hogy miben hisznek, mindegy, hogy eszméik különböző ideológiákon nyugszik, az átélés, és az, hogy valamilyen elgondolásban nem tudnak tisztán látni, mert csak a magunk szemszögéből hajlandóak figyelni. Ez tereli őket közös útra, közös érzelmi útra, melyről talán kart- karba öltve kellene lesétálniuk, ehelyett összeugranak, s ölik egymást, éppen azért, mert egy az útjuk, csak ők nem járnak rajta, hanem inkább végig bírkozzák.

   Utat változtatni, nem lehet egyik pillanatról a másikra, mint ahogyan a vonat sem tud derékszögben kanyarodni, mert kisiklana. Bennünk is lassan kezd ívbe szökni, az addig egyenes út, ami, ha kacskaringós is volt, egy bizonyos értelemben egyenes, mégpedig a maga iránya és célja szerint. És mindenképen felismerések sorozata kel, hogy kísérje, és e felismerések átélése. Jómagam csaknem összetörtem, mikor az első spirituális könyvet elolvastam annak idején, bele is szédültem. Sok volt egyszerre. Mert lelkiismeretesen nyomon követtem minden betűjét a saját életemre tekintve és úgy éreztem én vagyok a világ legaljasabb embere, aki becsapja magát, önálltat, egoista, stb. Pedig az átlagnál akkor is megértőbb és szeretni tudóbb voltam, mégis megrázott.

   Minden bizonnyal jobb, az igaz úton járva, félúton elbukni, mint rá sem lépni, vagy az elején megriadni tőle.

   Tehát az út sohasem a helyzetet, a körülményt jelenti, hanem azt, ahogyan megéljük ezeket, ahogy viszonyulni tudunk dolgokhoz, amennyire őszintén meg tudjuk élni, továbbá amilyen módon és mértékben érzékelni tudjuk a valóságot és mozgató rugóit, okait.

   Az út, ezeknek a mértéki, és arányai egymáshoz, bennünk és ezek teremtenek körülményeket és helyzeteket is nekünk, illetve a változásával a körülményeket, helyzeteket is változtatják. Ugye, mennyire más ember lesz, aki többet felfog a világból, és helyesen lát, de a magával szembeni őszinteségével baj van, ő kénytelen becsapni magát. És más, azaz ember, aki a végletekig őszinte magával szemben, de nem lát helyesen, nem tudja jól megfejteni a miérteket és így folyamatosan tévesen ítéli meg magát, bár őszinte magával, csak éppen a megítélésében téved, őszinte a téves megítélésben. Ezeknek aránya és variációi rengeteg lehet, mint ahogyan látjuk is, ezekhez sokféleképpen viszonyulnak a különböző emberek.

   Néha ahhoz is mély megértés szükséges, hogy rájöjjünk egy vitában, hogy végtére ugyanazt mondjuk, egyetértünk, csak másképpen fogalmazunk. A szavakon pedig igazán kár vitázni, főleg ha meg sem látjuk, hogy egyetértünk.

   Útjelző tábláink a fájdalom, a keserűség, a bánat, a becsapottság. Ezek mind jelzik, hogy itt kell jobbra menni, amott meg balra, itt szükséges másképpen átélni a dolgokat, és ottan pedig változtatni valamin.

   Abban is nagyban különbözhetünk és ezzel utunk is, hogy van, aki tényleg fejlődni akar, és fejlődik is és ügyel is rá, fontosnak tartja a fejlődés útját, van, pedig aki csak nyugtázza a helyzetet, hogy ő olyan amilyen, de tenni már nem tesz a fejlődésért, nem tartja fontosnak.

Szeréni S. Péter