Talán a legnehezebb téma a szakítás. Annyira nehéz, hogy szinte elvétve sem botlik az ember ebben a témában írásra, cikkre, esetleg csak futólag megemlítve egy mondatban. Mivel szeretem a kihívást, megpróbálok valamit mégis írni róla.

   Hogy eljussunk a szakításig, először kell egy kapcsolat. Jó vicc lenne kapcsolat nélkül szakítani.

   Tehát van egy kapcsolatunk, ami egyszer elkezdődött, ugye. Mégpedig nem véletlenül kezdődött el, hanem, ha már volt egy-két kapcsolatunk előtte, elképzelhető, hogy tudatosan választottunk magunknak társat immár, ezt annál is inkább feltételezem, mert olvasóim átlaga 35-és 44 év közötti hölgyek. A tehát a legszebb nők és egyben kellően érettek minden tekintetben. Főleg, mert kedvelik az írásaimat, talán még engem is, tehát kiváló az ízlésük. Ennyit, az udvarlásról.

   Tehát volt már néhány kapcsolatunk, amiből tanulhattunk is már egynémely dolgot, hogy mit is tudunk tolerálni a párunknál, és mi az, amit nem egészen. Milyen emberrel tudunk jól működni, és ki az, akivel nem. És ennek tükrében belekezdtünk egy újabb kapcsolatba, immár tudatosan választva társat magunknak, olyat, akire vágytunk, aki hasonlít arra, akire vágytunk, vagy jól utánozza azt, akire vágyunk. Eleinte jól mennek a dolgok. Csiszolódunk össze, próbáljuk tolerálni egymás szokásait, egymás hóbortjait, amiből ebben a korban már biztosan akad egynéhány mindkét félnél. Így telnek az évek, néha egy-egy vita, ajtócsapkodás, durci-murci, ez-az.

   Az én szememben jól működőnek számít egy kapcsolat, ameddig több benne az örömünk, mint a bánatunk. Jól működő egy kapcsolat, amíg kíváncsiak vagyunk egymásra, amíg jó kedvvel megbírjuk egymást hallgatni, amíg szívesen meséljük el egymásnak a napunkat, amíg megvan egymás iránt az a kölcsönős bizalom, ami végett egymást választottuk, amíg nem mindennaposak a veszekedések, nincs egymásról véglegesen olyan véleményünk, ami lehetetlenné teszi a további együttélést, további közös jövőt.

   A szakítás az, amiről nem lehet általánosságban írni, és nem lehet meghatározni egy konkrét határt, hogy eddig lehet kibírni egymással, és nem tovább. Mindannyiunknak máshol húzódik az a küszöb, amelynél azt mondja, hogy eddig és nem tovább. Egyikünk évekig képes elviselni azt, amit a másikunk egy hónapig sem. Van, aki próbálja akár viták árán is rábírni a másikat a kapcsolat helyes mederbe terelésére, míg más csendben tűr, vagy csak óvatosan célozgat rá, hogy valami nincs rendben, valami elromlott.

   Én bevallom, nekem a halálom a vita, nagyon nem bírom, ha veszekednek velem, vagy érzelemmegvonással akarnak büntetni. Nem tudom elviselni, ha nem akar átölelni, hozzám bújni, rám mosolyogni az, akivel együtt vagyok. Ellenben eléggé toleráns vagyok és megértő. Állítom, minden nehézség megoldható, ha azt mindkét fél meg akarja oldani és mindkét fél képes és hajlandó tenni az ügy érdekében, ha mindketten hajlandóak némileg engedni. Természetesen nem kell mindent forró fejjel eldönteni egy-egy vita hevében, nem kell egy vita keretein belül végleges döntéseket hoznunk, meggyőzni egymást, és rávenni dolgokra. Nem vehetjük rá egymást dolgokra zsarolással, és nem kényszeríthetjük egymást a kapcsolat folytatására sem.

   Én azt mondom, elhagyhatjuk a párunkat, ha az elhagyott bennünket! (Látom magam előtt a gyönyörű női szemeket felcsillanni, mintha a szemembe néznének.) Mi az, hogy elhagyhatunk valakit, ha az elhagyott bennünket?

   Igen. Ha a társunk már nem hű, ahhoz az önmagához, aki akkor volt, amikor megismerkedtünk, aki akkor volt, amikor elköteleztük magunkat egymás mellett. Ha a változás olyan mértékben drasztikus, és nem jó, hanem rosszirányban, hogy azt az elején nem is sejthettük, hogy ő ilyen is tud lenni. Ennyire kifordult magából, a nyakunkra nőtt, és szinte kihasznál.

   Ez még mindig nem ítélet, és nem állásfoglalás, se nem tanács, se nem irányelv. Ez csak az én saját tapasztalatom, hogy mi az, amikor nem tudok egy helyzetet elviselni tovább. Amikor már nem működik a kompromisszum készség a két fél között egyenlő mértékben, amikor az egyik csak ad, és nem kap cserébe semmit, amikor ki szeretném fejezni éréseimet, érzelmeimet, és ezt nem engedik, nem ölelnek vissza, ellöknek, amikor másik szobába költöznek mellőlem, csak hogy ezzel is tüntessenek a saját véleményük mellett makacsul, akkor nekem többet ér, az egyedüllét, és a nem-kapcsolat, mint a kapcsolat. Amikor úgy érzem huzamosabb ideig, hogy lelkileg elhagytak, akkor feljogosítva érzem magam arra, hogy ténylegesen is megszakítsam a kapcsolatot, és lezárja azt a fejezetet. Ugyanis hiszem és vallom, hogy ameddig dolgunk van egymással, addig nem tudjuk magunkat rosszul érezni egymással. Addig a kibékülés magától jön, addig megvigasztalódunk egymás ölelő karjában, addig jólesik vita után a csók, mert hiányzott, ameddig „haragot tartottunk” ami nem is volt igazi harag, mert alig vártuk, hogy kibéküljünk, hogy újra jóba legyünk, hogy megölelhessük egymást.

   Ellenben, mikor már nincs dolgunk egymással, mikor azt akarja sugallni az élet, hogy útjaink immár különváltak, akkor már hiába nyúzzuk egymást évekig, hiába a sok vita, veszekedés, már nem kötnek össze a jobb napok, már nem köt össze kellemesen eltöltött idő, mert jóformán nincs ilyen, vagy olyan kevés, hogy jóformán elenyésző. Mikor annyira érdektelenné válik a két fél egymás iránt, hogy abszolút nem kíváncsi egymásra, mikor már képesek elmenni egymás mellett úgy, hogy egymásra sem néznek, mikor nem érnek már egymáshoz este a tévé előtt, akkor igazából lelkileg már el is hagyták egymást. Ekkor már csak két mozgó húsdarab él együtt, és húzzák, pocsékolják egymás idejét, meggátolva egymást és saját magukat, hogy igazán minőségi életet éljenek valaki mással, vagy akár egyedül.

Szeréni S. Péter és Ti